Első alkalommal játszott egymás ellen Ukrajna és Tunézia, a tét mindjárt a világbajnokság legjobb 16 csapata közé való bejutás volt. A képlet egyszerű volt: aki nyer, nyolcaddöntős, a döntetlen az ukránoknak kedvez.
Egyik csapat sem kockáztatott sokat a szent cél érdekében: az ukránok ugyan három csatárral álltak fel, Sevcsenko mellett Rebrov és Voronin is helyet kapott elöl, ez azonban nem eredményezett mindent elsöprő támadójátékot, sőt, gyakorlatilag semmit sem tudtak produkálni az európaiak. A tunéziai gárda számára legalább annyi mentséget lehetett találni, hogy ők csak egy ékkel, Jazirival, valamint egy hátravont támadóval, Namouchival álltak fel - futballt ők sem mutattak. Színfoltot a paraguayi játékvezető jelentett, meglehetős szigorral az öltözőbe parancsolta Jazirit - talán túlzott szigorral, bár tény, a csatár hátulról csúszott be ellenfelének, még ha vissza is húzta a lábát.
A második félidőre várva logikusnak tűnt, hogy az ukránok a sípszó után megpróbálják majd gyors góllal, gólokkal összeroppantani az emberhátrányba kerülő ellenfelet. Nos, ők inkább a "B" terv mellett döntöttek: nyugodtan, visszafogottan futballoztak, mondván, hadd erőlködjenek az afrikaiak, elvégre nekik kell gólt lőni. Nem lőttek, igaz, helyzet nélkül ez csak a legjobb csapatoknak szokott sikerülni (persze vannak kivételek). A játékvezető azonban ismét úgy vélte, hogy az ő feladata megakadályozni a mérkőzés totális unalomba fulladását, legalábbis csak így lehet valamelyest megérteni, hogy miért fújt büntetőt Sevcsenko esésénél a 70. percben. A Milantól távozó csatár belőtte a tizenegyest, ezzel végképp minden eldőlt, viszont jobb lett a meccs, az utolsó öt percben az ukránok három gólt is lőhettek volna. Az az egy is elég volt, Ukrajna ünnepelhet, mi meg gyorsan felejtsük el ezt a mérkőzést...